Mindig meglepődöm, amikor szorongó ügyfelek keresnek meg, mert félnek a pályamódosítástól. Nem értem, miért nem tudják csak úgy beadni a felmondásukat, és kisétálni az ajtón, hogy valami újba kezdjenek.
A válasz az emberek kockázathoz fűződő különös viszonyában keresendő. Már az 1970-es évektől kutatják a tudósok, hogyan értékeljük a potenciális veszteségeinket és nyereségeinket.
Arra jutottak, a veszteséget kétszer annyira gyűlöljük, mint amennyire a nyereséget szeretjük, akár a játékasztalnál állunk, akár pályamódosításon gondolkodunk. Azaz az emberek sokkal érzékenyebbek a negatív, mint a pozitív ingerekre.
Az evolúciós biológia képviselői igyekeztek megmagyarázni, miért koncentrálunk inkább a lehetséges akadályokra, mint a potenciális előnyökre. Arra jutottak, hogy a kietlen afrikai szavannákon élő előemberben túlélési stratégiaként erős érzékenység fejlődött ki a veszélyekre. A homályos folt a távolban talán csak egy bogyóktól roskadozó bokor volt, de lehetett egy oroszlán is, amelytől jobb volt tisztes távolságot tartani. Az őseink által megtapasztalt rettegés pedig ma is él bennünk.
Ha pályamódosításra kerül a sor, minden elképzelhető veszélyt felnagyítunk. Amikor azon gondolkodunk, illik-e hozzánk az új munka, hajlamosak vagyunk a személyes gyengeségeinket hangsúlyozni az erősségeink helyett. Észrevesszük, hogy azt mondogatjuk magunknak: ” nincs meg a pénzügyi tehetségem ahhoz, hogy vállalkozást indítsa”, nem pedig azt, hogy “rengeteg kreatív ötletem van”.
Mindez túlzott óvatosságot eredményez, ezért inkább megmaradunk régi állásunkban, amelynek — legalábbis a kiteljesedés tekintetében — már rég lejárt a szavatossága.
Igaza volt Virginia Wolfnak, amikor ezt írta: “Önbizalom nélkül olyanok volnánk, mint a kisbaba a bölcsőben”